imc2004

    Kora reggel indultunk Szegedről autóval (sokat látott, 16 éves Corolla), úgy kalkulálva, hogy így délutánra kényelmesen odaérünk. Sajnos ez a tervünk hamar meghiúsult, mivel a szerb bányászok demonstratív célzattal blokádot építettek a Belgrád-Nis autópályán, valamint az összes fontosabb kerülőutat is lezárták. Így aztán az autópálya hatalmas forgalmát apró kicsi hegyi utakra terelték, ahol két nagyobb jármű már nem fért el egymás mellett. Ettől persze nagy dugók alalkultak ki. 50 km-t 6 óra alatt tudtunk megtenni, a legnagyobb kánikulában. Előfordult, hogy kiszáradt patakmedreken kellett átkelnünk a terepjárónak éppen nem nevezhető kis kocsimmal. Az állandó egyes-kettesezést az autó hűtőrendszere nem bírta 5 óránál tovább, így a hűtővizünk felforrt. Néhány liter "destilovaná voda" beszerzése után indulhattunk tovább. Kusturica filmjeibe illő hegyi falvakon áthaladva elértünk Nisbe, ahonnan végre újra főútvonalon mehettünk tovább Skopje felé. Sajnos a Nis és a macedón határ közti szakasz az út leggyengébb definíciójának sem felel meg, még szerb viszonylatban is katasztrofális minőségű. Miután elzötyögtünk a szerb-macedón határig, újabb hátráltató tényezővel találkoztunk: hazatérő török vendégmunkások ezreivel, akik egy 7 km-es sort alkottak a határon. Ekkor már este 9 volt. Négy és fél órás várakozás után sikerült átjutnunk, végül hajnali 2 környékén értünk Skopjébe. A litván csapat busszal érkezett, ők 12 órát vártak a határon. Akik vonattal érkeztek, azok sem jártak jobban, ugyanis azon a hétvégén éppen vasutassztrájk volt Macedóniában, így több csapat is a határon ragadt. Amikor a külvárosban megálltunk egy piros lámpánál, 10-20 utcagyerek rohanta meg az autónkat (hajnali 2 volt!), de egy kiadós dudálással és egy kisebb gázfröccsel sikerült elijeszteni őket. Ezután a stilizált várostérképünk segítségével viszonylag könnyen megtaláltuk a Partizanski Ohrada nevű utcát, ami a Goce Delcsevről elnevezett campushoz vezetett. Goce Delcsev a legnagyobb macedón hős, íme rövid életrajza.
    A szállásunk a Cirill és Metód Egyetem kollégiuma volt, ahol egészen elképesztően balkáni körülmények fogadtak. Ez jellemző volt az étkezésre és az egész szervezésre is. Csak egy példa: az egész természettudományi karon például, ahol maga a verseny volt, csak pottyantós WC volt. A diákok az utazás megpróbáltatásait és a rendkívüli macedón állapotokat nagyon jól, türelemmel és kellő humorral viselték, ezért még külön minden dicséretet megérdemelnek. Szerencsére a campusban éppen összetalálkoztam Djordje Miliceviccsel, aki 6 évvel ezelőtt a szobatársam volt ugyanezen a versenyen. Akkor még versenyzők voltunk, most ő volt Princeton csapatvezetője, ahol Peter Sarnak doktorandusza (amugy belgrádi). Djordje képes volt kommunikálni a macedón éjszakai portással, így aztán kaptunk szobát. Végül fél négykor kerültünk ágyba.
    A következő nap a diákoknak szabadnap volt, kipihenhették az utazás fáradalmait, nekem azonban korán kellett kelnem, mivel egy egész napos zsűriülés várt rám. A zsűriülésen kb. 80 beküldött feladatjavaslat volt, ezekkel ott találkozunk először, és áttanulmányozásuk után ebből kellett kiválasztanunk azt a 12 problémát, ami végül kitűzésre kerül. A szokásos huzavona után (X: túl kevés a diszkrét matematika, Y: több komplex függvénytan kell, Z: hol marad a geometria?, W: a k. feladat közismert, már kitűzték az 1979-es román diákolimpián is, stb.) végülis egy nagyjából kiegyensúlyozott feladatsort sikerült összeállítani. Külön örültem, hogy az általam javasolt feladat is kitűzésre került, mint a 2. nap 1. feladata. Az első nap volt az ünnepélyes megnyitó is, ahol illusztris vendégek , úgymint a macedón országgyűlés elnöke, az oktatási miniszter, a skopjei polgármester és egyéb fontos macedónok mondták el magvas gondolataikat a matematikáról
    Bár a kollégium környéke gettószerű volt, a közelben volt egy ultramodern műfüves focipálya, amit ki lehetett bérelni (jó drágán). Sikerült meggyőzni a főszervezőt, hogy a foci az kiváló közösségi program lenne, így aztán estére kibérelte nekünk a pályát és szerveztünk egy villanyfényes meccset a brazilok ellen. Nagy érdeklődés mellett, matematikus-válogatottak labdarúgó mérkőzésén: Magyarország - Brazília 1-0. Talán dicsekedhetek annyit, hogy a győztes gólt én rúgtam az utolsó percben. A braziloknál minden diák hallatlanul technikás volt, jóval többet is birtokolták a labdát, de túl sokat cseleztek, mi inkább taktikusan játszottunk, így nagyobb helyzeteket nem tudtak kialakítani, a mi gyors kontráink viszont nagyon veszélyesek voltak, a gól is ebből született (nem sokkal korábban egy kapufát is lőttem). Nagy Ambrus és Kevei Péter nagyszerűen focizik, de Jankó András és Varju Péter is hallatlanul lelkesen és fegyelmezetten védekezett. A pestiek között is volt több jó játékos, pl. egy kiváló kapus a BME-ről. A győzelem után mindenki jó hangulatban térhetett nyugovóra, hogy aztán másnap megküzdjön a feladatokkal is.
    A versenyzőknek 5 órájuk van megoldani a feladatokat, minden feladat 20 pontot ér. Reggel kezdik, azután a dolgozatokat titkosítják, majd rögtön el is kezdődik az éjszakába nyúló javítás, hogy reggelre meglegyenek az előzetes eredmények, amik később még persze nagyon sokat változnak. Minden feladatot egy 4-6 fős team javít párokba osztva.Minden megoldást egymástól függetlenül kijavít egy pár mindkét tagja, azután egyeztetik a pontszámokat. Ha nincs egyezés, akkor előveszik újra az adott megoldást és együtt diszkutálják, amíg közös megegyezésre nem jutnak a pontszámot illetően. Ennek ellenére a javítás általában nem túl nívós, ezért van szükség egy külön reklamáló napra, de erről majd később. Amúgy is nehéz dolguk van a javítóknak, hiszen egy embernek kb. 100 megoldást kell átnéznie kora délutántól késő éjszakáig, az idő rövidsége miatt a versenyzők nem tudják szépen áttekinthetően kidolgozni a megoldásokat, sietniük kell. Emellett azt se felejtsük el, hogy itt olyan diákok vannak, akik nem ritkán okosabbak a javítóknál és nem mindig könnyű megemészteni a gondolataikat, főleg a nehezebb feladatoknál. Előfordult, hogy egy megoldásról négyen egy órán át vitáztunk, hogy jó-e vagy nem. Varju Péternek például volt egy olyan komplikált, tenzori szorzatokat használó megoldása, hogy hálát adtam a sorsnak, hogy olyan javítóhoz került, aki képes volt megérteni és 20 pontot adott rá, mert különben kínszenvedés lett volna reklamálni érte. Egy két évvel ezelőtti eset a varsói versenyről: Hartmann Miklós egyszer egy, a Jordan-féle normálformához hasonló normálforma komplett elméletét építette fel, ahol a permutáló mátrixokkal való szorozgatás mellett konjugálunk is, de a megoldás nem volt teljes. Utána még több órás munkánkba került, mire sikerült együtt befejeznünk a megoldást, ezután mentem reklamálni, végül sikerült is meggyőznöm egy háromfős bizottságot arról, hogy a megoldás majdnem teljesen jó.
    Amíg írták a versenyt, volt egy kis időm körülnézni a városban. Skopje alapvetően ronda szocreál város, de van néhány régi török kori emlék, ami érdekes: ilyen a 700 éves kőhíd, egy vár, néhány mecset és hamam (török fürdő), valamint egy kicsi, bazárszerű török óváros, a Carsi (dzsarszinak ejtik). Közben történt még egy kisebb affér: az észt csapatvezetővel békésen sétálgattunk a belvárosban, amikor három utcagyerek ránk szállt és lopni próbált tőlünk. Ezután meghívtam egy sörre, de a Skopsko nevű helyi gyártmány nem igazán nyerte el a tetszésünk. Egyik nap a versenyről hazatérő diákok egy 15 ezres tüntetésbe botlottak: az albán kisebbségnek nemrég megadott kisebbségi kedvezmények ELLEN demonstráltak (erről a témáról a HVG legfrissebb számában is olvashatunk).
    A két versenynap után kirándulni vittek minket az Ohridi-tóhoz, aminek a túlpartja már Albániához tartozik. Az Ohridi-tó Macedónia első számú turisztikai célpontja, ezt a címet nem volt nehéz megszereznie, mivel az egyetlen is. Az Ohridi-tó és környéke csodaszép, sajnos szinte egész nap zuhogott az eső. A képeken is látható ortodox kolostor mindössze párszáz méterre van Albániától. Később olvastam a hírekben, hogy attól a helytől nem messze, ahova kirándultunk, másnap kisebb zavargások voltak: egy albán falu feldühödött lakossága agyon akarta ütni a védelmi minisztert, akit végül a hadsereg menekített ki. Ez a nap egyben arra is alkalmas volt, hogy a srácokkal végiggondoljuk, melyik megoldásokra kellene reklamálni.
    Másnap eljött tehát az, ami ennek a versenynek a sava-borsa (legalábbis a csapatvezető számára) : a reklamáló nap. Ilyenkor az összes csapatvezető összegyűlik egy nagy teremben, ahova beviszik az összes megoldást. Ide a diákoknak szigorúan tilos a belépés, valamint a dolgozatokat is tilos innen kivinni, tehát a reklamálásban csakis a csapatvezetők vehetnek részt. Mindenki kikeresheti a számára érdekes dolgozatokat és áttanulmányozhatja, hogy megérdemel-e esetleg több pontot. Ezután kell találnia két embert, aki ezt a példát javította és meggyőzni őket a magasabb pontszám jogosságáról, majd erről kitölteni és aláiratni egy formanyomtatványt, amit a szervezőbizottságnál kell leadni, hogy hivatalosan is módosítsák a pontszámot. Mindez nem annyira egyszerű, ilyenkor amibe lehet, belekötnek. Néha a javítók egyszerűen elnézik a megoldást, hiszen rohammunkában kell javítani a dolgozatokat (velem is előfordult már). Sajnos van néhány inkompetens, fafejű és direkt rosszindulatú csapatvezető is, de a többség azért normális és korrekt. Néha egészen elfajulnak a dolgok, szemtanúja voltam, amikor egy bolgár és egy szerb kis híján ölre ment. Ha végképp nem sikerül megállapodni, akkor egy háromfős feljebbviteli bizottsághoz lehet fordulni, de ezt már írásban is meg kell indokolni. Egyszer én is fordultam ehhez a bizottsághoz, még Varsóban Hartmann Miklós ügyében. Végül kiderült, hogy nem volt igazam, de mindent megpróbáltam, mivel Miklósnak csak néhány pont kellett volna az első díjához. Kívülről nézve az egész egy nagy zsibvásárra hasonlít: mindenki élénk tárgyalásban van, ha valaki felszabadul, máris lecsapnak rá. Úgy érzem, a reklamálásban viszonylag jó vagyok. Egyrészt mindig átbeszéljük a diákokkal, hogy pontosan mit tartalmaz a megoldásuk, mi az, ami hiányzik belőle és hogyan lehetne a legegyszerűbben teljessé tenni. Ismerni kell a gondolatmenetet a legapróbb részletekig, hogy meg tudja védeni az ember a kemény kritikával szemben. Másrészt a három év alatt nagyjából kiismertem a csapatvezetőket, tudom, ki az, akit messziről el kell kerülni és ki az, akivel lehet beszélni. Az idei versenyen is összesen több, mint 70 ponttal emelkedett a csapatunk pontszáma a reklamálónap végére. Ebből 20 pont Varju Péternek csak egy adminisztrációs tévedés volt, de volt néhány látványos javításom is: Kevei Péternek 2-ről 18-ra (ügyes megoldás csak nem túl jól leírva), Jankó Andrásnak 1-ről 6-ra (néhány speciális esetre oldotta meg a feladatot, végül a brazilok belátták, hogy ez is elég értékes), 5-ről 20 pontra (ezen picit még én is csodálkoztam), valamint 12-ről 20-ra (zseniális megoldás, érthetetlen volt, miért csak 12-t kapott eredetileg) módosult egy-egy megoldása, a többi az 1-2 pontos javulás volt.
    Este tartották az ünnepélyes eredményhirdetést. A díjak a Wolfram Research külünböző szoftverei voltak. Az eredményhirdetés után még fociztunk egy jót (ezúttal sajnos csak betonon), majd másnap kora hajnalban indultunk vissza. Ezúttal sem török vendégmunkások, sem szerb bányászok nem akadályoztak, végig jó tempóban tudtunk jönni így mindenki otthon ebédelhetett.
    Az eredmények mutatnak néhány érdekes tendenciát: az utóbbi években megszilárdult a magyar/lengyel/ukrán/belorusz dominancia (az első 13 helyezett ebból a nágy országból került ki 6/3/2/2 arányban). Idén a magyar fölény elég erőteljes volt. Az abszolút elitbe az ELTE-seken kívül már Varju Péter is bekerült, valamint egy BME-s is nem sokkal Péter mögött. A BME szemmel láthatóan évről évre erősebb, nyilvánvaló, hogy a legjobb diákok növekvő arányban preferálják az ELTE-vel szemben. A románok, bolgárok, oroszok és irániak még mindig jók, de már nem annyira, mint régen. Ezekből az országokból a legjobb diákok gyakran már a középiskola után külföldre mennek. A nyugati (angol, német, amerikai) csapatokban is mindig akadnak ilyen diákok. Látványos még a finnek fejlődése is, míg néhány éve a sereghajtók közé tartoztak, tavaly már nyertek egy első díjat, idén pedig kettőt is.
    Ez volt hát a hat napunk Macedóniában. Utazásunkban annyi abszurd elem volt, hogy akár a Monty Python csoport is kiválóan feldolgozhatná. Talán néhány dolog ijesztőnek tűnhet, amit írtam, de mindezek ellenére Skopje nagyon békés és barátságos atmoszférájú város volt. Mostoha körülmények ide vagy oda, talán ez volt a legjobb hangulatú verseny, amin valaha részt vettem.
    Igazán büszkék lehetünk a csapat tagjaira, nemcsak az eredményeik, hanem a viselkedésük és a hozzáállásuk miatt is.

Röst Gergely
csapatvezető

Képek a Magyar-Brazilról

brazil1

1. Brazil-magyar küzdelem a labdáért 2. Támadnak, de hiába - ez itt a Kevei-Nagy-Röst-Jankó védőfal

3. Nagy Ambrus nagy helyzetben 4. Mindenkinek szigorúan megvolt a párja

A szegedi csapat

5. Varju Péter (I.díj), Jankó András (II díj), Röst Gergely(csapatvezető), Nagy Ambrus (dicséret), Kevei Péter (III.díj)
Ez a kép az eredményhirdetés helyszínén készült, a lábamon látható nagy seb egy brazilok elleni becsúszás eredménye

6. Jankó András átveszi a II. díjat 7. Varju Péter és Prof. John E. Jayne versenyigazgató (Univ. Coll. London)

8. A záróvacsora

Skopjei képek

9. A régi kőhíd a Vardar folyón, még a szeldzsukok építették 10. Carsi, a török óváros 11. Egy mecset

Kirándulás az Ohridi-tóhoz

12. Az Ohridi-tó szép 13. Felhőszakadás után is szép

14. Albániában bezzeg süt a nap 15. Ortodox kolostor

Elrettentő képek a szállásunkról

16. Diákoknak épített betonmonstrum 17. A Goce Delcsev campus hívogató bejárata

18. Szobám ablaka, nem volt sok kedvem kikönyökölni, de amúgy sem tudtam volna a ragasztótól

19. Az egész épület egyenletesen rohadt, íme 20. A szobáinkat posztapokaliptikus folyosón
a szomszéd szoba bejárata keresztül lehetett megközelíteni