A+ | A- | Ø
 
  • English
 
 
2014. április 25. péntek 07:34
Tandori Károly (1925. augusztus 23. - 2005. január 24.)
Tartalomjegyzék
Tandori Károly (1925. augusztus 23. - 2005. január 24.)
Dr. Csörgő Sándor beszéde
Dr. Győry Kálmán beszéde
Dr. Császár Ákos beszéde
 

Csörgő Sándor akadémikus, egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem, a Természettudományi Kar és a Bolyai Intézet nevében:

Matematikust temetünk. Jelentős matematikust, a nemzetközileg kiemelkedő magyar matematikai analízis büszkeségét. Tandori Károly maradandó eredményekkel gazdagította a Fourier-analízis, az ortogonális polinomok szerinti sorfejtések, és általában az ortogonális sorok konvergenciájának az elméletét. Newton szavaival, óriások vállán állt, ahová három szegedi professzora, Kalmár László, Riesz Frigyes és Szőkefalvi-Nagy Béla előadásainak indító hatására jutott fel, azon fiatalkori meggyőződése által vezettetve, tőle idézve, hogy „az analízissel mindent meg lehet oldani”.

Ezeken a klasszikus területeken munkássága több kérdéskört lényegében lezárt: az előtte járó tizenkilencedik és kora huszadik századi mesterek tételei közül csalhatatlan érzékkel választotta ki azokat, amelyekhez még cizellált, néhány esetben váratlan fejlesztményeket tehetett hozzá, és ami itt a legnehezebb volt, szellemes, leheletfinom konstrukciókkal azt is megmutatta, hogy a klasszikus építmények, vagy az általa azokra húzott míves emeletek már a lehető legmagasabbak, a lehető legjobbak, tovább már nem javíthatók. Virtuóz szerkezeteivel az újvidéki tetőfedő mester fia tető alá hozta az óriások tornyait: Fourier, Fejér, Lebesgue, Rademacher, Menysov, Kaczmarz, Orlicz, Steinhaus, Szegő, Kolmogorov, Zygmund épületeit.

Mestere, Alexits György monográfiájából idézve: „az ortogonális sorok általános konvergencia-elméletében a legtávolabbi határok már elérettek, legnagyobbrészt Tandorinak köszönhetőleg”, aki „rugalmas módszerével” ezekhez a határokhoz eljutott. Módszerével még a valószínűségszámítás néhány klasszikus nagy-szám törvényének az optimalitását is bizonyítani tudta, neve így nemcsak az analisták körében ismert világszerte, hanem a sztochasztika művelőinek bizonyos köreiben is. 

Hat évtizeden átívelő, termékeny alkotómunkájára a mély intuíció és a briliáns technika névjegyként felismerhető szép ötvözete jellemző. Eredeti gondolkodásával nemcsak klasszikus területeket tudott lezárni az analízisben, hanem számos esetben új forrást is képes volt fakasztani. (Ez kedvenc szavajárása volt, de természetes szerénységgel magára csak tagadólag alkalmazta, amikor éppen nem sikerült a fakasztás.) Gondolatait, ötleteit önzetlenül osztotta meg tanítványaival, maga körül valóban nemzetközi rangú matematikai iskolát teremtett, számos igen sikeres kutatót nevelt ki, néhányan közülük maguk is világhírűek lettek.

A magyar matematikai közélet fáradhatatlan munkásának sokrétű szolgálatait majd Győry és Császár professzorok vázolják.

Mi most, legtöbbünk, akik szomorúsággal eltelve a végső tiszteletadásra eljöttünk ide, tanárunktól búcsúzunk, egy legendás, nagy formátumú tanáregyéniségtől. A Bolyai Intézet igazgatója, a Természettudományi Kar dékánja és a Szegedi Tudományegyetem rektora felkértek arra, hogy Tandori Károlytól, az egyetem professor emeritusától és díszdoktorától illően köszönjek el az Intézet, a Kar és az egész Egyetem nevében. Néhány percben ez megoldhatatlan feladat.

Tandori professzor úr mindannyiunknak tanítómestere volt. Hatvan éve, 1945-ben kezdett el tanítani a Bolyai Intézetben díjtalan gyakornokként, másodéves hallgató korában. 1948-ban szerzett diplomát, mint matematika-fizika szakos tanár, 1949-ben itt lett tanársegéd, 1954 elején léptették elő adjunktussá, már mint kandidátust. Egy évvel azután, hogy akadémiai doktori disszertációját is megvédte, 1958-ban lett docens, és 1961-ben kiérdemelt Kossuth-díja után, 1962-ben nyert egyetemi tanári kinevezést. Negyven éve, 1965-ben lett akadémikus, 1972-ben alapította meg az Analízis Alkalmazásai Tanszéket, amelyet huszonhárom éven keresztül vezetett. A Bolyai Intézetnek összesen tizenhárom évig volt igazgatója, a Természettudományi Karnak hat évig volt dékánja.

És rengeteg bizottságban húzta az igát tagként, alelnökként vagy elnökként, például csak a Természettudományi Kar Matematikai Szakbizottságát tizenhét éven keresztül elnökölte. Mindenki tudta róla: bölcs tanácsot szívesen ad, de soha senkit vezetni nem akart sehova, semminek az elnöke magától nem lett volna, a címek és rangok csak terhet jelentettek számára. De valakinek csinálni kellett, és így vállalta, azért, hogy a dolgok jól, hatásosan és gyorsan menjenek, hogy az értéket szelíd konokságával őrizhesse és továbbadhassa. Sokszor politikai nyomással szemben, az elején többször párt alkotva mentorával, Szőkefalvi-Nagy Bélával.

Mit szeretett? Tanítani, azt nagyon, és azt nagyon tudott. Közel háromezerre tehető azoknak a középiskolai matematika tanároknak, matematikusoknak, informatikusoknak a száma, akik híres Analízis II és Valószínűségszámítás előadásait az évtizedek során hallgatták, sok-sok egyéb előadás, gyakorlat és speciálkollégium mellett, akik élvezhették Tandori professzor tiszta értelmét, vizsgáin a nyugodt, biztató varázst, vagy akik esetleg megbocsátó korholására emlékezhetnek jó szívvel. Szakdolgozói, diplomázói közül is sokunkat bűvölt el szobájában kedves közvetlensége és humora, a Riesz Frigyestől ráhagyományozódott bőrfotelekben ülve, miután aznapra az összes hivatali papíroktól a Kalmár professzortól örökölt íróasztalát teljesen letisztította, hogy „no akkor, foglalkozzunk végre egy kicsit matematikával”.

Sugárzott belőle a megértés és a tisztelet kollégái, hallgatói és minden körülötte lévő ember irányába, áldozatkészségéről és szerénységéről sok bájos történet kering. Személyével kapcsolatban a varázs szót egy volt évfolyamtársam, egy szegedi középiskolai tanár találta nekem a múlt héten. Ez a kolléga öt éven keresztül vezetett feljegyzéseket a professzor úrral váltott kölcsönös utcai üdvözlésekről; mint tudjuk, ilyenkor professzor úr mindig kedvesen meghajolt egy kicsit és megemelte a kalapját. Az összegyűlt 55 elemű minta alapján annak a valószínűségét, hogy egy volt tanítvány előre tudjon köszönni Tandori professzornak, mindössze 1/14 -nek becsülte.

De valahogy okos, emberi és szerény is úgy volt, hogy akinek ezekből a tulajdonságokból kevesebb adatott, az is jól érezte, sőt jobbnak érezte magát mellette. A legtisztább, legigazabb emberek egyike volt, akit sokunknak ismerni megadatott. Mindannyiunk megtestesült ideálja önmagunk legjobbnak hitt részéről. Az ő szavait használva: szöröncsések voltunk vele. A Bolyai Intézet és az egész Egyetem letéteményeseként példát adott nekünk emberi méltóságból, a tudós intellektuális kíváncsiságából és integritásából, tanári beleérző-képességből. Mindnyájunkat szeretett, és mi mind szerethettük őt.
Ez a nagyszerű tanár és matematikus, ez a tüneményes ember teljes életet élt, értelmes és bölcs kedvtelésekkel. Külföldre keveset utazott: amikor fiatal korában még szeretett volna, nem lehetett, később, amikor állandóan hívták mindenfelé és mehetett is volna, már sokszor nem volt kedve. Bélyeget gyűjtött, életének különböző szakaszaiban az irodalom, a zene és az opera, majd a honfoglaláskori magyar történelem kötötte le, a ház körüli teendők állandó ellátása során jó kertész vált belőle.

Érzelmi életükről a költők versciklusokat hagynak hátra az utókor gyönyörködtetésére. Hogy a családja, a felesége, Mária, és a lányai, Marica és Julika, majd a veje és a kisunokája mennyit jelenhetett Tandori Károlynak, azt akkor fogtam fel igazán, amikor tíz évvel ezelőtt róla írva rájöttem, hogy az ortogonális sorok „jó együttható-sorozatainak” általa bevezetett Banach terét miért jelölte nagy M-mel.

Ízig-vérig szögedi ember volt. Ötéves korában menekültként érkezett ide szüleivel Újvidékről, első szegedi éjszakáját egy iskolai tornaterem padlóján töltötte. Eltekintve aspirantúrájának három budapesti évétől, azóta itt élt.

Innét, ahol állunk, belátható földi életének teljes kerete. Látjuk a hosszú gyerekkori úszásokat le a Tiszán, a Maros torkolattól a régi hídig, a biciklizéseket barátaival, majd később a lányaival az újszegedi körtöltésen a Maros-töltésig. Az Újszegedi Állami Népiskolába járt, majd, a régi hídon át, nyolc évig a Baross Gimnáziumba, a Deák Ferenc és a Horváth Mihály utca sarkára, már abból a Szőregi úti házból, amit édesapja, a tetőfedő mester épített. 1944 óta a Szőregi úti ház és az Aradi vértanúk tere közötti útvonalon járt naponta, és eközben futotta be hatalmas ívű pályáját egy másik terrénum, a szellemi alkotás világában. És a Szőregi úti házból költözik most hetvenhat számmal kijjebb, ide, az Újszegedi temetőbe, mindannyiunk pótolhatatlan veszteségére.

Az ő ízléséhez képest már túl sokat mondtam el róla és túl fellengzősen. Szinte látom, amint csontos barna kezével egy kicsit rám legyint: ugyan már! De azt is látom, hogy barázdált arcából biztató mosollyal csillantja rám értelmes tekintetének meleg, szürke fényét. Apró mozdulattal kicsit meghajol, kalapját emeli.
Így őrizzük meg magunknak most már végleg, mindannyian.

Kedves Professzor Úr, kedves Karcsi! Isten Veled, nyugodjál békében.